Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Weinek Leonárd zuglói polgármester beszéde a hazai liberalizmus jövőjéről

2009.07.13

Kedves Barátaim! 
 

Kegyelmi pillanatban vagyunk, amelyben benne van a megrendülés, a teljes megsemmisülés és az újjászületés esélye is. A szadi vakvágányra került, beszáguldott egy olyan alagútba, ami oda vezet, ahova senki nem akarta. Az alagútban koromsötét van, nehezen kivehető, hogy pontosan hol vagyunk, tapogatózunk és persze vagdalkozunk eleget. Sokan már ugrálnak ki az ablakon, vészjeleket adnak le morzéval, de legalábbis mindenki izgatott, hogy lesz-e, mikor és hogyan a nagy csattanás, ami szanaszét veti a pártot. Kérdés: van-e megállás, van-e visszafordulás?

Kétségtelenül ijesztő a helyzet. De a bátorság, a keménység és szilárdság itt mutatkozik meg igazán. A bátorság alapja, pedig a tiszta szándék, alázat és tisztelet lehet. 

Napestig, sőt évekig elvitatkozhatunk azon, nyugdíjas éveinkre is jó téma lesz, hogy mikor és miért és ki miatt került vakvágányra a szadi. De higgyétek el, ebben a pillanatban ezen polemizálni teljesen lényegtelen, sőt egyenesen káros. Éppen a csattanás előtt biztosan nem ezzel kell foglalkoznunk! Mint ahogy nem programok, hovatovább szakpolitikai programok részletezésével sem szabad most foglalkoznunk, mert akkor olybá fogunk tűnni, mint a Titanicon a zenekar, amikor a nyilvánvaló süllyedés pillanataiban az életmentés és újjászületés érdekében való higgadt cselekvés helyett önáltatva játszik tovább, miközben néhányan rumot rendelnek a vízbeugrókat szemlélve a mellettük lévő ablakból, szinte önmaga karikatúrájaként, mert már úgyis minden mindegy vagy mintha éppen ezt akarnánk.  

Meg kell tudnunk különböztetni a lényegeset a lényegtelentől. Ezen áll vagy bukik minden. Ilyenkor csak leglényegesre szabad koncentrálni, a legbensőre, meg kell találni az iránytűt a legbelső zsebünkben, hogy visszataláljunk hajdan volt jóérzésű egyensúlyunkra. Ugyanis mi döntjük el, bennünk dől el, hogy a Titanicon ülünk vagy csak egy rossz vágányra siklott vonaton.  

Azonban a döntésnél  nagyon körültekintőnek kell lennünk. Ha ugyanis öncélú szándékaink vannak és kéjutazásnak képzeljük a közösségünket, akkor a Titanicon találjuk magunkat és lehet rendelni a rumokat minden mindegy alapon. Ha azonban legalább a csattanás előtti félelem okán ismét megtaláljuk magunkban az emelkedettebb célt, tehát hogy amit mi össze tudunk hozni szellemi és lelki értéket a politikai közösségünkben azzal másoknak segíteni tudunk, akkor Bulgakov Mester és Margarita-jában tapasztalt módon a vonaton találjuk magunkat, méghozzá féktávolságon belül. Itt van a kezetekben a fék. Együtt meg tudjuk húzni olyan erősen a féket, hogy meg tudjuk állítani a vonatot és visszafelé elindítani.  

Én a vonaton ülök és a féket húzom. De egyedül természetesen erre is kevés vagyok! Az eredeti értékeink és leglényegünk felé vezető visszaút elképesztően sok feladatot tartogat számunkra, amit a fékezéshez hasonlóan csak együtt tudunk megoldani. De higgyétek el, hogy a csattanás elkerüléséből adódó megnyugvás és az újra felismert felemelő célok leveszik a terhet és a szorongást mindannyiunkról és rengeteg energiát szabadít fel. Ha már túl vagyunk az életveszélyen, legalább megállítottuk a vonatot, kifújtuk magunkat és esetleg el is indultunk lassan visszafelé, akkor számba vehetjük további feladatainkat. Ismét azonosítanunk és tudatosítanunk kell leglényegünket, alapvető céljainkat, ami alapvetően mások, az emberek segítésével kapcsolódik össze. Ez nem verseny tehát sem belül, sem más politikai közösségekkel, mert ez a rossz alagútba terelő dimenzió. Önfeledt alkotás másokért.

Önmagunkkal is van dolgunk, de csak annyiban, amennyiben csakis önmagunkat kell legyőznünk a mindannyiunk által annyira vágyott sikerélményhez, ami azonban mások segítéséből táplálkozik.

A mások megsegítésére irányuló  közös szándékunknak ugyanis csak a megjelenítéséhez és megvalósításához szükséges eszköz a politikai párt. Nem cél tehát, hanem eszköz. Feljebb kell emelnünk a tekintetünket, nem az SZDSZ örömét kell keresni, hanem az emberekét. Abból lesz az SZDSZ-nek és nektek személy szerint is örömötök. A közjó ugyanis, amit a pártnak nevezett politikai közösségünkön keresztül szolgálnunk kell, nem az SZDSZ belső közösségének, de még csak nem is a 10 vagy akár 15 millió magyar részérdekeinek számtani összessége. Ez kevés lenne ahhoz, hogy olyan kultúrában éljünk, amiben az élet minőségét egyébként tudom, hogy mindannyian értékelitek és igénylitek. Nem tudnánk és nem is akarunk enélkül élni!  

Ez azonban nem más, mint a magyar nemzeti minimum kedves barátaim!  

A közjó, ami ideális és liberális esetben nagyobb halmaz az egyéni érdekek összességénél, ma még kevesebb is, mint a honfitársaink egyéni érdekeinek összege. Hiszen számos leszakadt réteg méltánytalanul sok nehézséggel küszködik még a méltóságteljes életért is. Látom ezt nap mint nap az önkormányzati munkám során.  

Sajnos ebben közrejátszott a nemzetközi kapzsiságválság is, de közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás jogi aktusán túl gyakorlatilag nem következett még be maga a rendszerváltás a legfontosabb színtéren, a mindennapokban. Egyelőre elmondható, hogy leromboltuk, sok tekintetben bemocskoltuk mindazt, ami volt. Azt már elmondhatjuk magunkról, hogy rombolásban jók vagyunk. Építésben azonban még nem sikerült nagyot homorítanunk.  

Nem vagyunk tehát túl azokon a késő-kádári korszakhoz képest annak idején felrajzolt demokratizálódási, liberalizálódási folyamatokon, amelyet '88-ban kitűzött maga elé az akkori SZDSZ. Az alkotmányon kívül vajmi kevés dolog változott érdemben. Az egészségügyi, oktatási, nyugdíj- és szociális rendszer lényegében semmit nem változott a szokásos ciklusonként felmerülő számháborún túlmenően.  

Nézzünk magunkba! Napi, életvezetési és ügyintézési szempontból káoszban élünk 20 évvel a rendszerváltás után!  

Miközben magunkra szabadítottuk a nyers szabadversenyt, a versenyképesség növelése érdekében csak pótcselekszünk 20 éve. Beugrasztottunk az országot a medencébe, de nem néztük, mindenki tud-e úszni, és azóta sem az úszásoktatás a legfőbb gondunk. Lehet, hogy egy-egy szerencsésebb baráti körben ez nem fedezhető fel, de ha valódi érdeklődéssel szélesebb körben körülnézünk, vagy aki önkormányzatban járt valaha, az tudja, hogy emberek ezrei, tízezrei, de lassan milliói nyomorodtak bele az elmúlt 20 évbe vagy éppen aláztatnak meg nap mint nap vagy a tehetetlenség vagy éppen az elismertség hiánya miatt.  

Ez lenne az eredmény? Elégedettek vagytok az eredménnyel?! Ki lehet szállni?! A társadalmi egyenlőség, a szolidaritás és a szabad emberi kreativitás és kiteljesedés politikai mozgalma megtette kötelességét?! Mehet?!  

Úgy gondolom, hogy ez messze nem így van! Itt nem lehet kiszállni. Kiszállni csak akkor lehet, amikor elvégeztük a dolgunkat. De nem ez a helyzet, úgyhogy le ne vegyétek a kezeteket a fékről! Dolgunk van, sok dolgunk van! Először is alázattal tanulni a hibákból, felismerni és tudatosítani, hogy ezeket magunk mögött kell hagyni, hogy ne kezdjünk bele a mostanihoz hasonló barlangjáratokba.  

Szomorú, hogy itt ezt kell mondani, de sem belső, sem külső partnereinket, akik néha ellenfélnek tűnnek egy-egy megmérettetésben, nem tekinthetjük ellenségnek, mert abban a pillanatban elszáll az erő a karunkból és nem tudjuk meghúzni a féket, csak a lábunk tapossa továbbra is a gázpedált,

Higgyétek el, ha magunkkal nem békélünk meg, másokkal sem fogunk tudni, márpedig ez még jobban elszigetel bennünket mindenkitől, mint amennyire most elszigeteltek vagyunk, és ezáltal azoktól a céljainktól, feladatainktól, amelyek felemelnek és felemelik rólunk szorongásunkat és terheinket. 

Amíg gondolatainkat és cselekedeteinket a félelem a ragaszkodás vagy akár a rosszul értelmezett kényszer fogja vezérelni addig nem tudjuk ellátni feladatainkat, nem tudunk megfelelni saját elvárásainknak sem. Félelem a jobboldaltól, ragaszkodás pozíciókhoz vagy akár csak régi és esetleg téves elképzelésekhez, vagy annak kényszere, hogy az 5%-ot érjük el és folytathatnám, mind félre visznek, mert ezek kötelékében nem lehet felszabadultan és a valós problémákra koncentráltan dolgozni. Ha fele annyi alkotó energiával fordulnánk a közjó érdekében végzendő feladataink felé, egymás felé a belső együttműködés során, mint amennyi energiát ezen félelmek ragaszkodásokra és kényszerek feloldására vagy elfedésére fordítunk, már középpárt lennénk.  

Másrészt értem én, persze bár lenne olyan jobboldal Magyarországon, akivel a legtermészetesebb módon együtt lehet működni, és akinek választási győzelme esetén nem kell félni átadni a kormányzó felelősséget. Ma már azt kell mondanunk, hogy bár lenne ugyanilyen baloldal is. De hát ez rajtunk is múlik, mint ahogy az elmúlt 10-15 évben is rajtunk is múlott!  

Nagyban hatunk egymásra és ne felejtsük el, nekünk magunknak is alkalmasnak, liberális módon nyitottnak, más elképzeléseket befogadónak kell lennünk ahhoz, hogy mások meg velünk tudjanak és akarjanak együttműködni. Mi is tettük olyanná a magyar politikai közéletet, közhangulatot és a pártstruktúrát, amilyen!

Sokszor voltunk gyengék  és bátortalanok abban, hogy az igazi dolgunkat végezzük és bizony bele-bele ragadtunk hatalomtechnikai döntésekbe, ahelyett, hogy érdemi közpolitikával foglalkoztunk volna.  

Bizonyos értelemben tévesen próbáltuk bizonyítani kétségtelen baloldali gyökereinkből  és később választási ígéretekből is adódó, de talán indokolatlanul felnagyított jobboldali rémképek festésére hivatkozva az elkötelezettségünket. Ahogy a szociális érzékenységünk és elkötelezettségünk felváltódott pártpolitikai elkötelezettségre, természetes módon úgy apadt a szükség irántunk. Amikor meg ki kellett volna tartani és küzdeni kellett volna, akkor meg vitatható módon és ami még fontosabb vitatható következmények mellett felálltunk.  

Ez is mind mi voltunk!  

Kérdezem, ezzel vajon azt a baloldalt segítettük, akivel a választásokon közösen kértünk és kaptunk mandátumot? Arra vállalkoztunk, hogy olyan országot csinálunk a balliberális kormányok működésével, hogy 400 ezer ember jutott el a mellőzöttség olyan fokára, hogy megalapítják és az EP-választásokon eredményre vezetik a szélsőséges Jobbikot?!  

Azt kérem, hogy a magunk háza táján söpörgessünk – mert ezt is mi is csináltuk. Ahogy belső viszonyainkban, külső, társadalmi kapcsolatainkban is megfeledkeztünk a társadalmi egyensúly fontosságáról. Amint a mellékelt ábra mutatja, legalább olyan fontos, mint a költségvetési egyensúly.  

Ezért kutyakötelességünk, ha úgy tetszik a baloldal iránti felelősségünkből eredően is, de az előbbiek alapján, minthogy egyáltalán nem lehet nekünk mindegy, hogy milyen jobboldal van Magyarországon, ha valakinek úgy tetszik a jobboldali magyar közösségek iránti felelősségből, tehát evidens módon a magyar társadalom egészéért érzett és viselt felelősségünk okán középre pozícionálni a liberális politikai közösséget, egyszersmind a belső közpolitikai egyensúlyt is helyreállítva.

Sőt az előzőekből következően mindvégig egyenesen érdekünkben állt és áll egy konszolidált jobboldal kialakulása! Nem ismertük fel időben, de sosem késő! 

Mert abban ugye egyetértünk, hogy nem lehet egy liberális közpolitika tartalma és célja, hogy emberek ne álljanak szóba egymással, sőt szélsőséges mozgalmak idézzenek elő félelmet a társadalom egyes részeiben. Miután kezet fogni csak úgy lehet, hogy ha elérjük egymás kezét, közelebb kell mennünk egymáshoz. Ez pedig a kölcsönösség és a méltányosság alapján csakis középen lehet.  

Ott a helyünk kedves barátaim! Ez egy olyan közpolitikai cél, amit nekünk szolgálnunk kell! Ehhez pedig mindenkinek a segítségét kérnünk és elfogadnunk kell. Nem a személyeket vagy a szervezeteket kell méregetnünk és minősítgetnünk, hanem igazi demokrata és liberális módon a célok alapján kell mérlegelnünk és elfogadnunk partnerséget. E tekintetben nagy restanciánk van az egyházak felé is. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő módon ezt is rendezni kell.  

Mert rendben van, hogy mindenkinek a magánügye a hitélet, de ha nem tévedek, ugyanígy magánügy a szexuális beállítódás. Hogyan tudjuk akár csak magunknak igazolni, hogy az egyik állandó fő kampánytéma – igaz, sokszor nem több ennél – a másik meg mintha nem is létezne számunkra?! Nem tehetjük meg, hogy az egyiket a zászlónkra tűzzük, a másikról tudomást sem veszünk! Nézetem szerint a liberális álláspont ugyanis éppen azt feltételezi, hogy mindenki a maga módján találja meg a kiteljesedés és az önmegvalósítás lehetőségét. Ha pedig valakinek ebben bármely egyház tud segítségére lenni, akkor máris közös dolgunk van ebben, és köszönettel tartozunk érte, örülnünk kell a sikernek.  

Nemzeti, tehát értsd minden állampolgárhoz szóló – és ez fontos stratégiai kérdés - közpolitikát kell kialakítani, csak ez lehet vállalható liberális politika. Nem tehetünk úgy, mintha néhány társadalmi réteg lenne a „részvényesünk”, és mi egy kvázi vállalatként csak őket szolgáljuk ki! Az létezik, hogy a többiek meg nem érdekelnek bennünket, liberálisokat?! 

És ezért mondom, hogy nemzeti liberális politikát kell csinálnunk, amely a hagyományainknak megfelelően szociálisan sokkal érzékenyebb. A nemzetit pedig a patrióta érzelmű, de a világra nyitott magyar állampolgárok testesítik meg, akik identitásukat mindenekelőtt kulturálisan határozzák meg, számukra a nemzethez tartozást nem a vérségi kötelékek, hanem a közösség érdekében tett vállalás jelenti.  
 

Nyissuk sokkal tágabbra a közpolitikai érdeklődésünket és törődésünket területileg is és témák tekintetében is. Fordítsunk sokkal nagyobb figyelmet a fantasztikusan gazdag kultúránkra és hagyományainkra és ezek felkarolásához szükséges mértékben alakítsuk át, demokratizáljuk a saját szervezetünket is munkacsoportok és munkafolyamatok tekintetében is!  

Ebben szükség van mindenkire, aki a vonaton ül és nem a Titanicon érzi magát és engedjétek meg, hogy külön említsem a szervezők fontosságát, akiknek ezúton is köszönöm munkájukat ebben a hektikus, választásokban nem szegényes elmúlt néhány évben is. 
 
 

Köszönöm, hogy meghallgattatok, és ha rám meg a szívetekre hallgattok, húzzátok már meg azt a féket!