Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dr.Weinek Leonard-Gondolatok

2009.07.11

Már második alkalommal rendezte meg hazánkban az Ökumenikus Ifjúsági Iroda (ÖKI) a "72 óra kompromisszum nélkül" elnevezésű akciót. Előzetesen mintegy 1600 fiatal jelentkezett a csaknem 200 projektre. A 3 napos rendezvény célja az volt, hogy a katolikus, az evangélikus és a református egyházak közös szervezésben felekezeteken átívelve mozgassák meg a magyar fiatalokat.

 

Országszerte 5-25 fős csoportok 72 órán keresztül folytattak szociális, vagy fejlesztő, építő tevékenységet különböző helyszíneken, a legkülönbözőbb módon segítve a rászoruló embereken és környezetükön. Zuglóban néhány óvodánál ablakot pucoltak, kerítést festettek, vagy avart gyűjtöttek az önkéntes fiatalok. Az október 24-i megnyitóra éppen ezért meghívták a programban résztvevő kerületek vezetőit, amelyen csak Zugló polgármestere vett részt. Weinek Leonárd a fiatalokhoz intézett beszédében kiemelte, hogy ettől a szociális-karitatív programtól azt várja, hogy segítse elő a vallásgyakorlók és a nem vallásgyakorló, de hittel élők egymásra találását, de ugyanígy figyelve a másként gondolkodókra is. A rendezvény megnyitóján részt vett Spányi Antal, székesfehérvári megyéspüspök, Peterdi Dániel, a baranyai református egyházmegye esperese és az evangélikus egyház felkért lelkésze, valamint jelen voltak az osztrák Katholische Jugend Österreich képviselői is. A kezdeményezést elindító Németországban, Svájcban és Ausztriában számos sikeres projekt valósult meg 2002 óta. Hazánkban 2006-ban a Győri és a Szombathelyi Egyházmegyében, 2007 márciusában pedig országos szinten rendezték meg az akciót, amelyen összesen több mint 1000 fiatal, 40 helyszínen, 100 projektet valósított meg. A szervezők reményei szerint 2010-ben várhatóan már európai szinten rendezik meg a 72 órás, kompromisszumok nélküli programot.

 

Dr.Weinek Leonárd polgármester megnyitóbeszéde alábbiakban olvasható.

 

Kép 

Kedves Fiatalok, Kedves Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!

 

Először is köszönöm a szervezőknek, hogy eszükbe jutottam és meghívtak ide ennek a felemelő rendezvénynek a megnyitójára.

 

Elég volt az első mondatokat meghallgatni, amelyekkel a telefonbeszélgetés során leírták nekem ezt a programot, rögtön nyilvánvaló volt számomra, hogy csakis egy dolgot lehet és kell tenni, mellé állni ennek e kezdeményezésnek és támogatni, amilyen módon csak lehet.

 

Én 2006-ban azért döntöttem úgy, hogy köztisztséget vállalok, mert akkor is tökéletesen biztos voltam abban, hogy az ország, a város, a kerület gondjainak megoldását ott kell végre elkezdeni, ahol az egyéni szempontok véget érnek.

A rendszerváltás jogi aktusát követően, elkezdtük a rendszerváltoztatást, ami nem mellesleg el fog még tartani még egy darabig. Az elmúlt két évtizedben, ha kicsit pikírt akarnék lenni, azt mondanám, jó magyar szokás szerint átestünk a ló másik oldalára, de ha kevésbé, akkor azt, hogy teljesen emberi módon a kényszeredett és kényszerített közösségi létforma átcsapott az egyénieskedésbe.

A minap a Zuglóban található patinás Vakok Intézetében egy alkalommal azt találtam mondani, hogy fordítva van a dolog, az úgynevezett látássérültek lényeglátását kívánom minden ún. látó embertársunknak, mert sokszor úgy tűnik, éppen mi vagyunk látássérültek – annyira nem veszünk észre senkit és semmit magunkon kívül, magunkon túl a világból.

 

Ezért hiszem és gondolom, hogy persze az oktatáson, az idősek és rászorultak gyámolításán, na meg a járdák állapotán túl, ahogyan Hamvas Béla együgyűnek, tehát egy ügyűnek tartotta magát, hogy ti. egy ügye volt tisztességes, emberként élni, nekünk is elsősorban egy ügyünknek kell, hogy legyen.

 

Ha választhatok, akkor azt választom és ebben mélyen elkötelezett vagyok, hogy jobbá tegyünk mindent, ami a ” köz” szót tartalmazza – lássuk csak mi van ilyen… közérzet, közgondolkodás, közbeszéd, közmorál, közbizalom, közbiztonság, közterek, közösségi terek, közösségi élet…, tehát minden, ami közös bennünk, ami összeköt bennünket, mindnyájunkat – ez a közéletünk.

 

Ez az egy ügy, pedig éppen az, ami a mai program célja és üzenete.

 

Nem lehet mindennek rendben tartását csak az önkormányzatoktól, kormányoktól várni. Ez bebizonyosodott a ’89 előtti és utáni időszakban is.

Nem lehet őszintén derűs a mi arcunk, ha a mellettünk állónak szomorú. A mi derűnk a másik derűjéből is fakad. Emberi összefogásra van szükség ebben is.

Ebben kell a szemlélet- és korszakváltás.

Innen persze már csak egy lépés, hogy a közösségünket lelkiekben is meg kell találnunk. Meg van az, csak dolgozni kell rajta egy kicsit. Ezért is kézenfekvő és örömteli az egyházak részvétele ebben a programban.

 

Azt kívánom ennek az önzetlen és éppen ezért felemelő együttműködésnek, hogy a köztereink tisztábbá-közösebbé tételén túl segítse elő a vallásgyakorló rétegek és nem vallásgyakorló, de hitben-hittel élők egymásra találását és persze azokról se feledkezzünk meg, akik másképp látják a világot. Ezzel is adósak vagyunk az elmúlt 20 után.

 

Gratulálok a kezdeményezéshez és elvárjuk Zuglóban is, hogy minél többen tapasztalják meg, milyen másokért és a köz-ért tenni – sokszorozódjon ez a tapasztalat!

 

Kép

 

 

 

Dr.Weinek Leonárd : megemlékezés 1956-ról  

Kedves Barátaim!

1956 októberében Magyarország kinyílt, hogy kivirágozzon, felvirágozzon.

Minden ésszerűséget és minden valószínűséget félredobva, összegyűjtött erejével, nagyot fújva, ez a kis ország nekirontott a nála sokkal nagyobb szovjet hatalomnak, és megpróbálta a saját kezébe venni a sorsát. Ötvenkét évvel ezelőtt, a mai napon elődeink harcba indultak mindannyiunk, az ország szabadságáért.

Pár hétig úgy tetszett, ez a kis ország ki tud csúszni a halálos szorításából.

Nem csak e tér neve, nem csak a lyukas zászlók, nem csak a naptár piros dátuma jelzi, hogy a vérbe fojtott forradalom idővel mégis elérte a célját! Az, hogy ma itt lehetünk, hogy szabadon beszélhetünk, választhatunk és választhatók vagyunk, vállalkozhatunk és véleményt nyilváníthatunk, magunk dönthetünk a sorsunkról, mind azt mutatja, hogy 1956 hősei mégis győzni tudtak.

Polgármesterként, az 1956-os forradalom és szabadságharc követelései és vívmányai közül az egyik legfontosabbnak az önrendelkezés az emberekhez legközelebbi formáját, az önkormányzás jogát tartom. Ez az a szabadság, mely az egyénnek biztonságot, a közösségnek erőt ad, ez az a szabadság, melyet nem a tömegízlés vagy országos divatok, hanem az egy helyen élők józan belátása alakít.

Ez az a jog, mely 1956-ban nem adatott meg elődeinknek, de életüket adták azért, hogy mi ma élhessünk vele.

Én hű akarok lenni azokhoz, akik ezt az örökséget ránk hagyták. Főleg a mai napon nincs helye mérlegelésnek és egymás méricskélésének. Bő fél évszázada eleink már mérlegre tették a szabadságot, és úgy találták, az életük sem túl nagy ár érte. Ezért fontos, hogy mindenki emberi felelősségének érezze, hogy amint mi itt, Zuglóban, együtt tudjon ünnepelve emlékezni minden demokrata, minden demokratikus párt.

1956 öröksége ellenáll minden kisajátítási kísérletnek: liberális, konzervatív és szocialista meggyőződésű ember egyaránt sajátjaként tekinthet az 52 évvel ezelőtti forradalomra. Hiszen a pesti forradalom nem a kirekesztés, hanem az összefogás parancsát hagyta ránk. 

A kommunista Nagy Imre, a demokrata Bibó István és a konzervatív Mindszenty József együtt jelentik 56-ot, s semmit sem ért a történelmünkből, aki bármelyiküket meg próbálja kisatírozni a történelemkönyvekből. Az ő közös örökségüket kell megtanulnunk közösen megbecsülni.

A magyar demokrácia és a mi helyi közösségünk szabadsága egyaránt az 1956. október 23-án kitört forradalom pillérein nyugszik.  Mai főhajtásunk nem pusztán emlékezés, de köszönetnyilvánítás: köszönjük, hogy 1956 hősei elindították a lavinát, mely elsöpörte a szovjetizmust. Köszönjük, hogy voltak bátor magyarok, akik mindent kockára tettek azért, hogy mi, mai utódaik szabadon élhessünk.

Köszönjük.